12. Ha a pécsi professzor és kutatócsapata által vízzel teli völgyként/árokként interpretált forrásrészletek valóban erről az ősi Duna-mederről szóltak volna, akkor hogyan lehetséges az, hogy míg a magyarok számára már a Borza-patak is leküzdhetetlen akadálynak tűnt, eközben a törökök augusztus 29-én – a magyarok orra előtt – már menetből minden további nélkül megbirkóztak a feltételezésük szerint megáradt, nehezen átjárható Borzával?... majd át kellett kelniük a vízzel teli ősi Duna medren is, sőt, még a Lajmér-patakon is, hogy végül a Mohácstól délre fekvő mocsarakba, és a Mohács mellett csordogáló Szakadék-Dunába szoríthassák szegény menekülő magyarokat(?).
_ . _
Válasz:
A Vizslaki-rét nevű mocsár mellett, a Mohácsi-síkon keresztül húzódó egykori folyómederben a csata idején víz a korábbi esőzések miatt, csak közvetlenül a mocsár felőli részen volt. A törökök ide szorították be a magyar sereg egy részét (a cseh forrás beszámolója szerint). A többi nehezen értelmezhető „felvetésre” pedig a tanulmányunkban megtalálhatók a válaszok.
A Borza-patak jelentős vízfolyás volt, amely a síkság nyugati oldalán szétterült, ezért ott nehezen volt leküzdhető. A síkság keleti, magasabb oldalán definiált mederben haladt, itt könnyen át lehetett kelni rajta. A Lajmér-patak egy a Borzánál jóval kisebb vízgyűjtővel rendelkező, időszakos vízfolyás, amely nehézséget csak a síkság nyugati oldalán okozhatott volna (a kiterjedt posványos részein), a keleti oldalon egyáltalán nem. A mohácsi Duna-ág ezekhez a patakokhoz képest sokkal jelentősebb vízfolyás volt, ugyanakkor zátonyos. Magas vízállás esetén veszélyt hordozott, száraz időben könnyebb volt rajta átkelni. A mocsaras, iszapos gödrökkel tagolt keleti oldala volt a legnehezebben leküzdhető.
A Mohácsi terasz vízrajza a szabályozások előtt. Szerkesztette: Gyenizse Péter
