5. Nincs nyoma a forrásokban annak, hogy bárki is a Duna felé menekült, miért tette volna ezt a király? (V. Sz.)
_ . _
Válasz:
Nagyon sok forrás említi a Duna felé való menekülést. Mivel a középkori Mohács alatt néhány száz méterrel kezdődik a folyó mentén egy széles nyugati ártéri öv, mely akkoriban víz alatt állt, ezért aki a Dunához kívánt menni, csak Mohácsnál tehette meg. Ott volt ugyanis a csata helyszínéhez legközelebbi, Alföldre vezető átkelő- és kikötőhely.
Oláh Miklós a pápához írt levelében leírja, hogy „a sereg egy része a Dunában jutott végveszélybe”. Szulejmán szultán győzelmi jelentése szerint a keresztény sereg egy részét „…a T(D)una vízébe szorítván, belefullasztották, mint a Fáraó népét... ”.
Megvizsgáltuk, hogy ezen források önálló és hiteles beszámolók-e, vagy esetleg csak egynek a másolatai. A források jelentős, de racionálisan jól magyarázható eltéréseket tartalmaznak, tehát hitelesek és használhatók. A török történetírók közül Kemálpasazáde a szultáni hadinapló és „hitelt érdemlő szavahihetőségű szemtanúk” beszámolói alapján dolgozott, ugyanakkor nem volt ott. Mások viszont jelen voltak a csatában és részben a saját benyomásaik, másrészt a csatában résztvevő oszmán harcosok történetei alapján írhatták meg összefoglalóikat.
Marosi Endre elemezése alapján arra jutott, hogy a török szerzők közül Dzselálzáde, valamint Kemálpasazáde műve alapjául szolgáló megfigyelők a török sereg balszárnyán, míg Lutfi és Ferdi a jobbszárnyon tartózkodott. Behariról is tudjuk, hogy részt vett a csatában és övé az egyik legkorábbi, még a hadjárat alatt született vagy rögtön azt követően befejezett beszámoló. Az összecsapásban elfoglalt pozíciója azonban nem ismert. A verses elbeszélő költemény vonatkozó szövege alapján azt hangsúlyozza, hogy a csata során a harc súlypontja a Duna felé tolódott el. Ugyanakkor a török beszámolók forrásainak pozíciói különbözőek, de abban mind megegyeznek, hogy a harcok valamiképpen a Duna felé folytatódtak és a menekülők egy része a Dunába bele is fulladt.
Kemálpasazáde beszámolója szerint „a menekülők egy része a Dunába vetette magát és megfulladt.”
Dzselálzáde arról tudósít, hogy a menekülő magyarok a Duna partján maradt csapattal egyesültek.
Kjátib Mohammed Záim említi, hogy: „A gyauroknak ama csoportja pedig, melyet a kardok életben hagytak, a T(D)una vizébe fúlt, mint a fáraó és Hámám népe."
Behari arról ír, hogy „A Duna vize felé folyt a harc, a fejek, mikor a folyamra értek, olyanok voltak, mint a buborékok.”
Ferdi ugyan a Dunát nem említi, (hanem a 20 kilométerre fekvő Sárvizet, ami nyilvánvalóan földrajzi tévedés), de ami fontosabb, a következőt állítja: a király „ama csoporthoz csatlakozott, amely szintén a vízbe veszett.”
Nagyon sokan vesznek tehát a megáradt folyóba. Tekintve, hogy a királlyal együtt menekülő kettő vagy három fő közül is egy, vagy kettő így járt, a menekülés nagy veszteségek mellett történhetett. Egyébként a keletről közeledő Szapolyai is a menekülőktől tudta meg, hogy a csata elveszett, és visszafordult. A vajdának hírt hozók is nyilván a Dunán keltek át, tehát miért is gondoljuk, hogy nem lehetett átkelni a folyón? Nehéz volt, de egyeseknek sikerült, míg másoknak nem.
